A jó coach hiteles és következetes, ráérzésből és nem rutinból dolgozik. Őszintén és nyitottan fordul coachee-jához, mert csak így várhatja, kaphatja az őszinte és nyitott viszonzást. A coachee által elfogadott és betartott keretek között jó kérdéseket feltenni, a válaszokat közösen kielemezni, a coachee-ból érzelmeket kiváltani, felismerésekre rávezetni, és egyértelmű döntések meghozatalában őt támogatni embert próbáló, ugyanakkor felemelően szép feladat. Ez tehát az igazi, professzionális coach hivatása, és ez nem kevés.
A coach magányos. Magányos, mert az üléseken csak magára számíthat, külső segítségben nem bízhat, és abban az értelemben is az, hogy felelőssége nem terjed(het) túl a coachee tanulási folyamatának maximalizálásán, a coach nem dönthet helyette, az életét, működését nem a coach, hanem csak a coachee akarhatja és tud(hat)ja megváltoztatni. Ez a fajta magányosság a coach munkájának, működésének természetes velejárója, hogy energiáit honnan meríti, azt csak találgatni lehet, és elemzése messzire vezet. Lehet „hozott anyagból-energiából” dolgozni, de a coach energiájának újratöltésében számíthat, számítania kell magára a coachee-ra. Ez úgy valósul meg, hogy a coach számára feltöltő hatású, ha látja, érzékeli, hogy coachee-ja fejlődik, szemében új fények gyúlnak, felismeri és kimondja az „aha”-kat. Ezeknél jobb energia visszatápláló rendszerre nincs szükség. Ha egy ilyen energia körfolyamat létrejön, megvalósul, már majdnem biztos a siker.
Én a világot érzelmeken és érdekeken nyugvó (dehogy nyugvó, sokkal inkább lüktető!) hálózatok rendszerének tekintem. Mint ilyen, nem várhatom, hogy legyenek statikus, állandó pontjai. Teljességgel egyetértek azzal a - már-már elcsépelt - frázissal, hogy csak a változás állandó, és ezt jobb, ha tudomásul vesszük. Szinte vallásosan hiszek az emberi alapértékekben: a tehetségben, a szorgalomban és a morálban.
Tömören összefoglalva: coaching koncepcióm egyszerre helyezi coachee-mat az ő tágabb és szűkebb univerzumába, feltárva mozgásterét, szándékait, hatalmi és érzelmi viszonyait, és leginkább azt, hogy honnan hová akar eljutni. Akaratlanul is behozom saját életem tapasztalásait, beengedem a megérzéseket, flash-eket, s ily módon úgy irányítom együttléteinket, hogy kimondja reális vágyait, majd döntéseit, végül megfogalmazza cselekvési programját. A folyamat során egy sor együttállás, szinkronicitás válik nyilvánvalóvá, amelyek mindkettőnket arra sarkalnak, hogy coachee-m jó döntéseket hozzon, és azokat végre is hajtsa a folyamat során megszerzett mélyebb önismerete és személyiségfejlődése révén a coaching folyamat befejezése utáni időszakban is.
Az élet megéléséhez kell némi könnyedség és sok-sok humor, amiről persze könnyebb beszélni, mint “csinálni”. De semmi baj. A változásra, fejlődésre állandóan törekednünk kell, nekem, magamnak is. A változási folyamat pedig általában nem látványosan, hanem észrevétlenül megy végbe. Észrevétlenül leszünk jobb, szeretetre méltóbb, segítő szándékú emberek.
És ez a coach-életérzés lényege. Az igazi változás ennek felismerésével kezdődik...